A nyugati dióburok-fúrólégy (Rhagoletis completa Cresson 1929) már a harmadik mérsékelt égövi, inváziós fajként nyilvántartott fúrólégy faj, amely megtelepedett Magyarországon az utóbbi évtizedben. Őshazájában, Észak-Amerikában a diófélék termesztését gazdaságilag is meghatározó
kártevő. Az 1980-as években került be Európába, de pontos beazonosítására csak 1991-ben került sor. Gyorsan terjedt, napjainkra elérte Magyarországot is. Lárváit először 2011 októberében, Kőszeg térségében találtuk meg. Nyüvei a dió zöld burkában rágnak. Korai fertőzések esetén csökkenthetik a dió méretét, illetve a dióbél ráncosodását is kiválthatják. A dió korai hullását idézheti elő. Még kisebb fertőzési értékek mellett is jelentősen rontja a héjas dió minőségi mutatóit.
Az utóbbi évtizedben a nyugati dióburokfúrólégy (Rhagoletis completa Cresson 1929) már a harmadik mérsékelt égövi, inváziós fajként nyilvántartott fúrólégy faj, amely megjelenik Magyarországon. A keleti cseresznyelégy (Rhagoletis cingulata Loew 1862) két példányát először Fejér megyében Csákváron, a Csíkvarsai réten találták meg 2002-ben (Szeőke, 2007). Azóta kisebb-nagyobb kártételi szinttel, de az egész országban elterjedt.
A földközi-tengeri gyümölcslégy (Ceratitis capitata Wiedemann 1824) 1928 óta több ízben is bekerült Magyarországra. Eddig stabil populációi Magyarországon nem tudtak kialakulni, elsősorban a téli időjárási körülményeink miatt. A nyugati dióburok-fúrólégy nyüveit először Kőszeg-Szabóhegyen (É 47°22’47”, K 16°31’52”), illetve a Kőszegről az osztrák határ felé vezető főút melletti diófákon észleltük (É 47°23’55”, K 16°32’39”). Azóta Nagycenken (É 47°36’29”, K 16°42’29”) is találtunk fertőzött diófákat. Az európai gyümölcstermesztést veszélyeztető invázív fajok jelentős része a fúrólegyek családjából kerül ki. A fúrólegyek a Diptera rend egyik legnépesebb családja, hiszen mintegy 500 génuszba közel 5000 fajuk
tartozik. 250 fajuk élő növényeken táplálkozik, és 70–80 fajuk gazdasági jelentőségű kártevő. Világszerte a kártevő fajok 90%-a 5 génuszba sorolható, mint a Dél-Amerika trópusi részein elterjedt Anastrepha, a Kelet- és Ausztrál-Ázsia területéről származó Bactrocera, az afrikai
Ceratitis és Dacus valamint a Palearktikumban és Észak-Amerikában előforduló Rhagoletis nemzetség. Magyarországon a honos fajok közül,
gyümölcstermesztési szempontból a legnagyobb gondokat az európai cseresznyelégy (Rhagoletis cerasi L. 1758) okozza. Kezeletlen gyümölcsösökben cseresznyén 50–100%-os, meggyen 25–40%-os fertőzését is megfigyelték (Tóth 1962, Jenser és mtsai 1998). A dísznövény-
és gyógynövénytermesztés szempontjából növekvő jelentőségű fajok a rózsa-gyümölcslégy (Carpomya schineri Loew 1856), a galagonya-gyümölcslégy (Anomoia permunda Harris 1780) és a sóskaborbolya-fúrólégy (Rhagoletis berberidis Jermy 1961). Ezen fajok növekvő növényvédelmi jelentősége összefügg élőhelyük országon belüli bővülésével is (Tuba 2009). Napjainkban nemcsak az invázív, de a honos fúrólégy fajok expanziójának is tanúi lehetünk. A magyarországi behurcolás szempontjából fontos fajok többsége Észak-Amerikából származik, és közös jellemzőjük, hogy nagyobb specializációt mutatnak, továbbá túlnyomó többségük gyümölcsökben fejlődik ki (Jermy és Balázs 1994). A nyugati cseresznyelégy (R. indifferens Curran 1932) hasonlóan a keleti cseresznyelégyhez (R. cingulata) a cseresznyén, a meggyen, a sajmeggyen és a kései meggyen károsító faj. Előbbi két faj közeli rokonságban álló allopatrikus fajok (Malumphy 2005). A feketecseresznye-fúrólégy (R. fausta Osten Sacken 1877) tápnövény köre hasonló az előbb említett fajokhoz. Az almalégy (R. pomonella Walsh 1867) a rózsafélék családjába tartozó fajokon károsít, elsősorban az almán, a körtén, a szilván, a cseresznyén, a galagonyán és a madárbirsen. A feketeáfonya-fúrólégy (R. mendax Curran) külső morfológiája szinte teljesen megegyezik az almalégyével, azaz sibling fajok, de tápnövény körük jelentősen eltér, hiszen a feketeáfonyafúrólégy
elsősorban különböző áfonya fajokon fejlődik. A feketeribiszke-fúrólégy (R. ribicola Doane 1898) nevének megfelelően Ribes fajokon károsít. A R. tomatis (Foote 1981) paradicsomon, míg a R. striatella (Wulp 1899) Physalis fajokon fordul elő (Jermy és Balázs 1994, Malumphy 2005).
Dión károsító fúrólégy fajok:
A keleti dióburok-fúrólégy (R. suavis Loew) lárvái különböző diófajok termésének zöldburkán táplálkoznak. Az Egyesült Államokban diókárosítóként tartják számon. Európában az EPPO kiadványok a nyugati dióburok-fúróléggyel együtt tárgyalják, hasonló veszélyességet tulajdonítva neki. A R. juglandis (Cresson 1920), a R. boycei (Cresson 1929) és a R. zoqui (Bush 1966) eddig ismert tápnövényeik alapján (Juglans spp.) (Bush 1966, Hernandez-Ortíz 1985 Smith és Bush 2000), európai szempontból kisebb gazdasági jelentőségű, szintén Észak-Amerikából származó fajok. A nyugati dióburok-fúrólégy természetes elterjedése és terjeszkedése A Középnyugat-Amerikában és Északkelet-Mexikóban honos nyugati dióburok-fúrólegyet (Bush 1966, Hernandez-Ortíz 1985, Smith és Bush 2000, Chen és mtsai 2006) Európában először Svájcban, az 1980-as évekből származó múzeumi példányok között találták meg (Merz 1991). Ültetvényben először 1991-ben Olaszországban azonosították (Duso 1991). Azóta Európa számos országában megtelepedett, így közvetlen szomszédságunkban, Horvátországban 2006 körül (Duso és Dal Lago 2006) és Ausztriában is 2008-ban (EPPO 2008). Magyarországon először 2011 októberében Kőszeg külterületén találtuk meg nyüveit. Feltételezhető, hogy természetes úton terjedt át Ausztriából Magyarországra.
Tápnövényei:
Oligofág faj, többnyire a dióféléken károsít. Őshazájában több diófajon (Juglans nigra, J. californica, J. microcarpa, J. hindsii és J.regia) is képes kifejlődni (Bush 1966, Smith és Bush 2000). Európában potenciális veszélyt elsősorban a közönséges dióra (Juglans regia), másodsorban a fekete dióra (J. nigra) jelent. Ritkán őszibarackon (Prunus persica) is jelzik előfordulását (Smith és Bush 2000). Életmódja Egynemzedékes faj obligát diapauzával. Báb alakban telel a talaj felső rétegében. Az imágók európai viszonylatban zömmel július elejétől augusztus végéig repülnek, ennek megfelelően akár 60 napig is csapdázhatók. Egyedei hosszú életűek, 40 napig is élhetnek. A nőstények a megtermékenyítést követően tojásaikat
a dió zöldburkába süllyesztik. A tojásrakás időszaka általában másfél hónap (július legvége-szeptember közepe) (Duso és Dal Lago, 2006). A tojásokból 5–7 nap alatt kelnek ki a kis nyüvek. Egy dióburokban egyidejűleg több nyű is növekedhet. A lárvák az időjárástól függően 3–5 hét alatt fejlődnek ki. Kirágják magukat a dió burkából, leesnek a földre, sekélyen beássák magukat a talajba és bebábozódnak (Kenis 2010). Gazdasági jelentősége A nyüvek a mezokarpiumot, de nagyobb egyedszám előfordulásakor a perikarpiumot is fogyasztják. Korai károsításukkal csökkenhetik a dió méretét, a dióbél ráncosodását idézhetik elő, illetve a dió idő előtti hullását is kiválthatják. Elősegíthetik a kórokozók megtelepedését a terméseken (Olhendorf 2000 Duso és Dal Lago 2006). Kisebb egyedszám esetén is rontják a héjas dió minőségi mutatóit, illetve többletköltséget okoznak, hiszen az emberek nem szívesen vásárolnak foltos héjú diót, még akkor sem, ha a belseje egészségesnek mondható. Ezeket a dió héján megjelenő sötét foltokat nagynyomású vízzel vagy fehérítéssel, költséges eljárásokkal lehet csak eltávolítani (Hislop és Allen 1983, Olhendorf 2000). Előrejelzése és a védekezés lehetőségei Repülési ideje a csalogató anyaggal, ammóniumkarbonáttal ellátott sárga ragacsos lapokkal jól követhető, de ez a módszer a faj gyérítésére nem alkalmas. Az agrotechnikai eljárásként a fertőzés tüneteit mutató terméseket, még a lárvák távozása előtt össze kell gyűjteni és megsemmisíteni. Megfelelő talajtakarást mellett (pl. ponyva, agroszövet) a lehulló nyüvek nem jutnak el a talajig, a felszínen bábozódva pedig rövidesen elpusztulnak. A tojásrakás idején, időzítéstől függően kontakt vagy felszívódó szerrel végzett rovarölő szeres kezelés is megfelelő védelmet nyújthat a nyugati dióburokfúrólégy ellen (EPPO and CABI 1996, Kenis 2010).
Természetes ellenségei:
Az irodalom kevés olyan parazitoidról számol be, amely képes a nyugati-dióburokfúrólegyet, vagy akár más, dión élő fúrólegyet elpusztítani (Ovruski és mtsai 2007).
Következtetések:
A tojásrakás helyén nem túl feltűnő kisebb elszíneződés, illetve bemélyedés volt megfigyelhető. Az általunk felnyitott burkokban a lárvák a mezokarpiumot fogyasztották. A nyüvek növekedésével összefüggésben egyre nagyobb szabálytalan kiterjedésű, fekete foltok jelentek meg a dió burkán. Már két lárva károsítása esetén is a dióburok elszíneződött és felpuhult. Az idő előrehaladtával ezek az elváltozások az egész felületre kiterjedtek. A dió csonthéján sötét foltokat lehetett megfigyelni. A korábban fertőződött, illetve a több nyűvel fertőzött termések magja ráncos,
töppedt és avas jellegű volt. A kifejlett nyüvek mintegy 6 mm hosszúak, enyhén sárgásak voltak.
Magyarországon tápnövényköre összefüggő hálózatot alkot. A nagyszámú szórvány diósban, és a szoliter fákon nem várható el a fa teljes felületére
kiterjedő növényvédő szeres kezelés. Ezeken a helyeken az agrotechnikai védekezési eljárás − a korábban említett talajtakarás − jó hatékonysággal
és különösebb többletköltség nélkül alkalmazható. E minimális védekezések hiányában gyors terjedésére kell számítanunk. Terjedési ütemének csökkentésében és károsításának gazdasági küszöbérték alatt tartásában nagy szerepe lehetne a szakszerű tájékoztatásnak.
Védekezés:
Kémiai védekezési lehetőségek: tiakloprid, lambda-cihalotrin és acetamiprid hatóanyagú készítményekkel lehetséges. Fontos, hogy vegyük figyelembe az élelmezés-egészségügyi várakozási időt.
Forrás: Növényvédelem 48. évfolyam 2012. szeptember, 9. szám 419-424. oldal
kártevő. Az 1980-as években került be Európába, de pontos beazonosítására csak 1991-ben került sor. Gyorsan terjedt, napjainkra elérte Magyarországot is. Lárváit először 2011 októberében, Kőszeg térségében találtuk meg. Nyüvei a dió zöld burkában rágnak. Korai fertőzések esetén csökkenthetik a dió méretét, illetve a dióbél ráncosodását is kiválthatják. A dió korai hullását idézheti elő. Még kisebb fertőzési értékek mellett is jelentősen rontja a héjas dió minőségi mutatóit.
Az utóbbi évtizedben a nyugati dióburokfúrólégy (Rhagoletis completa Cresson 1929) már a harmadik mérsékelt égövi, inváziós fajként nyilvántartott fúrólégy faj, amely megjelenik Magyarországon. A keleti cseresznyelégy (Rhagoletis cingulata Loew 1862) két példányát először Fejér megyében Csákváron, a Csíkvarsai réten találták meg 2002-ben (Szeőke, 2007). Azóta kisebb-nagyobb kártételi szinttel, de az egész országban elterjedt.
A földközi-tengeri gyümölcslégy (Ceratitis capitata Wiedemann 1824) 1928 óta több ízben is bekerült Magyarországra. Eddig stabil populációi Magyarországon nem tudtak kialakulni, elsősorban a téli időjárási körülményeink miatt. A nyugati dióburok-fúrólégy nyüveit először Kőszeg-Szabóhegyen (É 47°22’47”, K 16°31’52”), illetve a Kőszegről az osztrák határ felé vezető főút melletti diófákon észleltük (É 47°23’55”, K 16°32’39”). Azóta Nagycenken (É 47°36’29”, K 16°42’29”) is találtunk fertőzött diófákat. Az európai gyümölcstermesztést veszélyeztető invázív fajok jelentős része a fúrólegyek családjából kerül ki. A fúrólegyek a Diptera rend egyik legnépesebb családja, hiszen mintegy 500 génuszba közel 5000 fajuk
tartozik. 250 fajuk élő növényeken táplálkozik, és 70–80 fajuk gazdasági jelentőségű kártevő. Világszerte a kártevő fajok 90%-a 5 génuszba sorolható, mint a Dél-Amerika trópusi részein elterjedt Anastrepha, a Kelet- és Ausztrál-Ázsia területéről származó Bactrocera, az afrikai
Ceratitis és Dacus valamint a Palearktikumban és Észak-Amerikában előforduló Rhagoletis nemzetség. Magyarországon a honos fajok közül,
gyümölcstermesztési szempontból a legnagyobb gondokat az európai cseresznyelégy (Rhagoletis cerasi L. 1758) okozza. Kezeletlen gyümölcsösökben cseresznyén 50–100%-os, meggyen 25–40%-os fertőzését is megfigyelték (Tóth 1962, Jenser és mtsai 1998). A dísznövény-
és gyógynövénytermesztés szempontjából növekvő jelentőségű fajok a rózsa-gyümölcslégy (Carpomya schineri Loew 1856), a galagonya-gyümölcslégy (Anomoia permunda Harris 1780) és a sóskaborbolya-fúrólégy (Rhagoletis berberidis Jermy 1961). Ezen fajok növekvő növényvédelmi jelentősége összefügg élőhelyük országon belüli bővülésével is (Tuba 2009). Napjainkban nemcsak az invázív, de a honos fúrólégy fajok expanziójának is tanúi lehetünk. A magyarországi behurcolás szempontjából fontos fajok többsége Észak-Amerikából származik, és közös jellemzőjük, hogy nagyobb specializációt mutatnak, továbbá túlnyomó többségük gyümölcsökben fejlődik ki (Jermy és Balázs 1994). A nyugati cseresznyelégy (R. indifferens Curran 1932) hasonlóan a keleti cseresznyelégyhez (R. cingulata) a cseresznyén, a meggyen, a sajmeggyen és a kései meggyen károsító faj. Előbbi két faj közeli rokonságban álló allopatrikus fajok (Malumphy 2005). A feketecseresznye-fúrólégy (R. fausta Osten Sacken 1877) tápnövény köre hasonló az előbb említett fajokhoz. Az almalégy (R. pomonella Walsh 1867) a rózsafélék családjába tartozó fajokon károsít, elsősorban az almán, a körtén, a szilván, a cseresznyén, a galagonyán és a madárbirsen. A feketeáfonya-fúrólégy (R. mendax Curran) külső morfológiája szinte teljesen megegyezik az almalégyével, azaz sibling fajok, de tápnövény körük jelentősen eltér, hiszen a feketeáfonyafúrólégy
elsősorban különböző áfonya fajokon fejlődik. A feketeribiszke-fúrólégy (R. ribicola Doane 1898) nevének megfelelően Ribes fajokon károsít. A R. tomatis (Foote 1981) paradicsomon, míg a R. striatella (Wulp 1899) Physalis fajokon fordul elő (Jermy és Balázs 1994, Malumphy 2005).
Dión károsító fúrólégy fajok:
A keleti dióburok-fúrólégy (R. suavis Loew) lárvái különböző diófajok termésének zöldburkán táplálkoznak. Az Egyesült Államokban diókárosítóként tartják számon. Európában az EPPO kiadványok a nyugati dióburok-fúróléggyel együtt tárgyalják, hasonló veszélyességet tulajdonítva neki. A R. juglandis (Cresson 1920), a R. boycei (Cresson 1929) és a R. zoqui (Bush 1966) eddig ismert tápnövényeik alapján (Juglans spp.) (Bush 1966, Hernandez-Ortíz 1985 Smith és Bush 2000), európai szempontból kisebb gazdasági jelentőségű, szintén Észak-Amerikából származó fajok. A nyugati dióburok-fúrólégy természetes elterjedése és terjeszkedése A Középnyugat-Amerikában és Északkelet-Mexikóban honos nyugati dióburok-fúrólegyet (Bush 1966, Hernandez-Ortíz 1985, Smith és Bush 2000, Chen és mtsai 2006) Európában először Svájcban, az 1980-as évekből származó múzeumi példányok között találták meg (Merz 1991). Ültetvényben először 1991-ben Olaszországban azonosították (Duso 1991). Azóta Európa számos országában megtelepedett, így közvetlen szomszédságunkban, Horvátországban 2006 körül (Duso és Dal Lago 2006) és Ausztriában is 2008-ban (EPPO 2008). Magyarországon először 2011 októberében Kőszeg külterületén találtuk meg nyüveit. Feltételezhető, hogy természetes úton terjedt át Ausztriából Magyarországra.
Tápnövényei:
Oligofág faj, többnyire a dióféléken károsít. Őshazájában több diófajon (Juglans nigra, J. californica, J. microcarpa, J. hindsii és J.regia) is képes kifejlődni (Bush 1966, Smith és Bush 2000). Európában potenciális veszélyt elsősorban a közönséges dióra (Juglans regia), másodsorban a fekete dióra (J. nigra) jelent. Ritkán őszibarackon (Prunus persica) is jelzik előfordulását (Smith és Bush 2000). Életmódja Egynemzedékes faj obligát diapauzával. Báb alakban telel a talaj felső rétegében. Az imágók európai viszonylatban zömmel július elejétől augusztus végéig repülnek, ennek megfelelően akár 60 napig is csapdázhatók. Egyedei hosszú életűek, 40 napig is élhetnek. A nőstények a megtermékenyítést követően tojásaikat
a dió zöldburkába süllyesztik. A tojásrakás időszaka általában másfél hónap (július legvége-szeptember közepe) (Duso és Dal Lago, 2006). A tojásokból 5–7 nap alatt kelnek ki a kis nyüvek. Egy dióburokban egyidejűleg több nyű is növekedhet. A lárvák az időjárástól függően 3–5 hét alatt fejlődnek ki. Kirágják magukat a dió burkából, leesnek a földre, sekélyen beássák magukat a talajba és bebábozódnak (Kenis 2010). Gazdasági jelentősége A nyüvek a mezokarpiumot, de nagyobb egyedszám előfordulásakor a perikarpiumot is fogyasztják. Korai károsításukkal csökkenhetik a dió méretét, a dióbél ráncosodását idézhetik elő, illetve a dió idő előtti hullását is kiválthatják. Elősegíthetik a kórokozók megtelepedését a terméseken (Olhendorf 2000 Duso és Dal Lago 2006). Kisebb egyedszám esetén is rontják a héjas dió minőségi mutatóit, illetve többletköltséget okoznak, hiszen az emberek nem szívesen vásárolnak foltos héjú diót, még akkor sem, ha a belseje egészségesnek mondható. Ezeket a dió héján megjelenő sötét foltokat nagynyomású vízzel vagy fehérítéssel, költséges eljárásokkal lehet csak eltávolítani (Hislop és Allen 1983, Olhendorf 2000). Előrejelzése és a védekezés lehetőségei Repülési ideje a csalogató anyaggal, ammóniumkarbonáttal ellátott sárga ragacsos lapokkal jól követhető, de ez a módszer a faj gyérítésére nem alkalmas. Az agrotechnikai eljárásként a fertőzés tüneteit mutató terméseket, még a lárvák távozása előtt össze kell gyűjteni és megsemmisíteni. Megfelelő talajtakarást mellett (pl. ponyva, agroszövet) a lehulló nyüvek nem jutnak el a talajig, a felszínen bábozódva pedig rövidesen elpusztulnak. A tojásrakás idején, időzítéstől függően kontakt vagy felszívódó szerrel végzett rovarölő szeres kezelés is megfelelő védelmet nyújthat a nyugati dióburokfúrólégy ellen (EPPO and CABI 1996, Kenis 2010).
Természetes ellenségei:
Az irodalom kevés olyan parazitoidról számol be, amely képes a nyugati-dióburokfúrólegyet, vagy akár más, dión élő fúrólegyet elpusztítani (Ovruski és mtsai 2007).
Következtetések:
A tojásrakás helyén nem túl feltűnő kisebb elszíneződés, illetve bemélyedés volt megfigyelhető. Az általunk felnyitott burkokban a lárvák a mezokarpiumot fogyasztották. A nyüvek növekedésével összefüggésben egyre nagyobb szabálytalan kiterjedésű, fekete foltok jelentek meg a dió burkán. Már két lárva károsítása esetén is a dióburok elszíneződött és felpuhult. Az idő előrehaladtával ezek az elváltozások az egész felületre kiterjedtek. A dió csonthéján sötét foltokat lehetett megfigyelni. A korábban fertőződött, illetve a több nyűvel fertőzött termések magja ráncos,
töppedt és avas jellegű volt. A kifejlett nyüvek mintegy 6 mm hosszúak, enyhén sárgásak voltak.
Magyarországon tápnövényköre összefüggő hálózatot alkot. A nagyszámú szórvány diósban, és a szoliter fákon nem várható el a fa teljes felületére
kiterjedő növényvédő szeres kezelés. Ezeken a helyeken az agrotechnikai védekezési eljárás − a korábban említett talajtakarás − jó hatékonysággal
és különösebb többletköltség nélkül alkalmazható. E minimális védekezések hiányában gyors terjedésére kell számítanunk. Terjedési ütemének csökkentésében és károsításának gazdasági küszöbérték alatt tartásában nagy szerepe lehetne a szakszerű tájékoztatásnak.
Védekezés:
Kémiai védekezési lehetőségek: tiakloprid, lambda-cihalotrin és acetamiprid hatóanyagú készítményekkel lehetséges. Fontos, hogy vegyük figyelembe az élelmezés-egészségügyi várakozási időt.
Forrás: Növényvédelem 48. évfolyam 2012. szeptember, 9. szám 419-424. oldal